Torjay Valter szimbolista festőművész honlapja

Magamról

1964 november 17-én születtem a skorpió és a sárkány jelében, Szombathely régi szülészetén, melynek helyén ma irodaház és koktélbár van. Érkezésem nem volt zökkenésmentes, ui. több hetet késtem: ma is egy lusta disznó vagyok.

Származásom - gyermekkorom

Édesanyám révén alighanem régi, vasmegyei családból származom. Ő Sárváron született, dédapám, a város jelentős részét építő kőművesmester még ládonyi Németh néven kisnemesi ranggal bírt, de nagyapám - ha lehet, még dédapámnál is jobb építőmester - már nem tulajdonított jelentőséget ennek. Édesanyáméknak boldog életet biztosított, a gyönyörű, Arad utca 12. szám alatti saját tervezésű házában. Nagyapámnak sok testvére volt, de rajta kívül csak Jenő öccse alakított családot, a többi dédanyám elnyomó hatalma alatt maradt. Ők nagyobb földeken gazdálkodtak is.

Édesapám az egykori úri középosztály legjavából származott, birtokos nemesi és nagypolgári ősökkel. Ősapánk, beölsei Buday István Rákóczi tábornoka, szépapám, Buday Imre a 48-as szabadságharc táborkari századosa volt. Családunkhoz tartozik Réczey Imre sebész- és Fleischer József szülészprofesszor. Apai nagyapám eredetileg Valasek Ernőként Tata Tóvároson nőtt fel, ahol édesapja főhalászmester, majd jószágigazgató volt az Esterházyaknál. Nagyanyám, felsőtorjai Sztáncsek Ilona Désen született felvidéki anyától (eperjesi Fleischer Matild) és partiumi, felsőbányai származású apától (Sztáncsek Zoltán geológus- tanfelügyelő). Asszem ezzel kimerítettem ezt a témát.

Édesanyám ideg- és elmegyógyászként rengeteget tett és tesz az elesett emberekért. Nála önfeláldozóbb orvost nem ismerek. Édsapám politikai okokból nem történész, hanem orvos, sebész és urológus lett, de így is rendre összeütközésbe került a hatalommal. Ebből valamennyit én is érzékeltem. Ma ő a vasmegyei 56-os szövetség örökös, tiszteletbeli elnöke. Szüleim világéletükben becsületes emberek voltak, s habár nem nélkülöztek, nem is gyűjtöttek vagyont. Édesanyámtól a zene, édesapámtól a haza szeretetét tanultam.

Eleven, nagy fantáziájú, indulatos gyerek voltam. Legtöbb emlékem anyai nagyapámról és nagynénémről, Ilikéről, a sárváron töltött napokról és szüleim utazgatásairól vannak, azon kívül, hogy az utcánkban lakott fiúkkal sok barátság és annak ellentéte szövődött. Itt találkoztam először pl. a lopás fogalmával is. A látott "Pif" és egyéb újságok hatására rajzolgattam sorozatokat, de valószínűleg gyönyörűen festő és sajnos korán elhunyt anyai nagyapám, Németh József alkotói működése tett rám mély, akkor még nem lemérhető hatást. Ekkor még szó sem volt arról, hogy művészettel foglalkozzam, viszont szívesen gyűjtöttem régi pénzt és kövületeket. Sokat fociztunk is barátaimmal.

Alsóban a "Hámán", felsőben az utcánkban lévő "Gyakorló" volt az iskolám, mindkét helyen sok baj volt velem egyrészt egyéniségem, másrészt a nyájszellemből való kilógásom miatt. Szerencsére általában remek osztályfőnökeim voltak, akikben volt megértés. Ekkoriban szert tettem egy kis, orosz kamerára, mellyel filmfelvételeket készítettem, a fiúkkal pedig "vadnyugati" filmet próbáltunk forgatni. Első szerelmeimhez nem mertem, illetve idétlenül közeledtem, s nem sok sikert arattam. Később sem voltam a nők bálványa, nem voltam se csibész, se laza.

Ifjabb éveim - a művészet kezdete

Középiskolába a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba jártam. Ekkoriban kezdtem gitározni, majd itt és a főiskolán egymásután három együttest is alapítottam (Lex, Selejt, Félkilenc). Szerintem jó nótákat is csináltunk, mivel azonban nem voltam képzett zenész, nem gondolhattam arra, hogy mindez életcél legyen. A zenekari tagok azonban nem a gimnáziumból, hanem újra az utcai barátokból és főiskolásokból regrutálódtak. Főleg a rock, punk és a new wawe volt ránk hatással. Ekkoriban újra rajzolgatni kezdtem, amire felfigyelt Vörös Ferenc, gimnáziumi rajztanárom. Az ő magánóráinak segítségével vettek fel 1983-ban a város tanárképző főiskolájának rajz-történelem szakára. Ekkor találkoztam Bélatelepen harmadszor és egyben utoljára első nagy szerelmemmel, egy német lánnyal, akinek Beate volt a neve, s akivel évekig leveleztünk, igaz semleges témákról. Azért kell őt megemlítenem, mert szervesen hozzátartozott az 1979-1986 közötti korszakhoz.

Katonai évemet helyben szolgáltam le, amely sok élettapasztalatot és két csodálatos barátot adott nekem, Prucsi Zsoltot, a zenész western - specialistát és Gulyás Zsolt festőművészt. 1984-től jártam a főiskolára, amely Zsoldos Péter és Tamás életre szóló barátságát adta.

Már előtte elkezdtem ugyan festegetni, de ezek a kísérletek nagyon gyarlók voltak. A főiskolán Mészáros György festőművész keze alatt hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy szinte semmit nem tudok a szakmáról. Ez persze konfliktusokhoz vezetett, sőt egy ízben közepest is kaptam rajzból. Rengeteget tanultam itt, Mészáros és Horváth János tanácsai lassan a helyes útra térítettek, kinevelték belőlem a rossz manírokat, s ennek legfőbb ideje volt. Én már a gimnáziumban bomlottam a szecesszióért, majd lassan a szimbolizmus felé orientálódtam és már a főiskola idején rájöttem, hogy ez a világ felel meg az egyéniségemnek. Az kezdettől fogva biztos volt, hogy az avantgárd felé nem vezetnek utak: idegenkedtem ennek a szemléletnek a sajátosságaitól, ill. attól a magatartástól, amelyet az ilyen művészektől láttam. A főiskolán ajánlotta fel barátságát Oroszy Csaba. Akkoriban izgalmas, látványelvű kísérletei voltak. Később valószínűleg részben azért távolodtunk el kissé egymástól, mert ő végül a másik út felé indult el, igaz korai látványelvűségének csíráit megőrizte.

Művészi pályámról máig

Még a főiskola idején megfestettem a "Vándor" c. képemet, 1987-ben. Egyik régi barátomat, Hunyadi Miklóst, "Hunyuszt" ábrázolja fiatal korában. Ekkoriban már számos kisebb tanulmányon voltam túl. A főiskolát 1988-ban fejeztem be, ekkoriban született a "József" c. mű, Magyarország sorsának előérzete, amellyel Ferenczy Károly előtt is tisztelegtem. Ekkoriban kezdtem monotypjeim sorozatát is, amelyhez legrégibb barátom, Nagy Jóska (1964-2004) készítette el a rézkarcprést. Ez évben felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol egy számomra nem elfogadható indokkal ("Jók a rajzai, de mit akar itt, ha már van egy diplomája?") a döntő fordulóban kiejtettek. Végül ez bizonyos fokig szerencsének bizonyult, mert nem tudtak átformálni.

Ugyanebben az időben kezdtem a Pázmány Péter utcában egy kis minigarzonban festeni, ez volt a "régi műterem". Az itt fekvő ősrégi temető aztán felnyitotta előttem a Misztikum Nagy Könyvét, mely festmények és grafikák egész sorozatát indította el. Itt találtam meg rejtélyes körülmények között üknagybátyámat is. Küzdelmet kezdtem a temető megmentéséért, amely ugyan ismertséget, de nagyhatalmú ellenségeket is szerzett nekem. Mindez összefonódott a klasszikus művészet jogaiért folytatott küzdelmem kezdeteivel is, ami bezárta előttem az összes "frekventált" kiállítóhely kapuit mind szülővárosomban, mind a fővárosban a mai napig. Ekkor kezdtem megtapasztalni, hogy ebben az országban, még a többihez képest is mekkora intolerancia övezi a hagyományos gyökerű festészetet, de azt is megértettem, hogy egyik legmarkánsabban képviselem ezt a vonulatot, megalkuvások nélkül.

A 88-tól 93-ig tartó időszakban a körmendi gimnázium rajztanára voltam, ami rengeteg szabad idővel és festészeti fejlődésem valóságos robbanásával járt. Soha nem tanultam ennyit, s mindezt a szabad természetben és a régi mesterektől. Ekkor már szabályosan lebeszélni próbált a stílusomról a másik oldal egyik potentátja azzal, hogy "hiába szép, ha nem korszerű". Mindez megerősített abban, hogy helyes úton járok, akárcsak számos, főként a megyében tartott kiállításom visszhangja.

Mindannak ellenére, hogy sok szempontból a festészet perifériájára szorultam, megtapasztaltam a közönség háláját is. Mindig akadt a helyi sajtóban is valaki, aki a pártomat fogta, amiért nem győzök eléggé hálás lenni. 1993 tavaszán kerültem be Fellegi Ádám és Antal Imre "Új a nap alatt" c. kallódó tehetségeket bemutató sorozatának első adásába is, sok festő közül, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt. Körülbelül ezzel zárult le művészetemben egy korszak is. Ekkoriban láttam Párizst és Rómát is. A körmendi gimnáziumban ismertem meg feleségemet, Varga Krisztinát is, akivel 1997-ben kötöttünk házasságot.

1992-től dolgozom a szombathelyi művészeti szakközépiskolában, ahol előbb művészettörténetet, majd néprajzot és bútortörténetet is tanítok. Mindehhez azonban neki kellett gyürkőznöm az ELTE művészettörténet szakjának is. Az állandó ingázás a két város, a munka és a tanulás között sok évre nagyon megnehezítette az alkotómunkát. Mégis ekkor születtek olyan, számomra nagyon fontos darabok, mint a "Klári kalandjai", a "Rippl Rónai árnya", a "Mindenszentek" első változata és még számtalan festői és grafikai alkotás. Mindeközben bútor- és gramofonlemez gyűjteményem is gyarapodott. 1997 nyarán, egy nappal esküvőm előtt ismerkedtem meg André Smeets, belga fotóművésszel a Szent Márton temető kertjében, festés közben. Szent Márton e nagy kutatója két évvel később meg is látogatott minket. Ekkoriban keveredtem afférba a képtár akkori, új igazgatójával, aminek következtében mellőzésem évekig még jobban érezhető volt. Ekkoriban számoltam le végleg annak az illúziójával, hogy valaha elfogadott művész lehetek, s felismertem, hogy az a fajta festészet, amit folytatok, avantgárddá vált az akadémizálódott "kortárs" művészettel szemben. Beláttam, hogy számomra a babér csak a jól sikerült alkotás feletti öröm és a közönség őszinte megbecsülése lehet, hiszen a szakma nem tud velem mit kezdeni, ill. ellenfélként kezel.

1995-ben ismerkedtem meg Bonczó Ityko zeneszerzővel, újra a temetőnek köszönhetően, akivel szintén nagyon összebarátkoztunk. Istennek hála, barátokban nincs hiány! Csodálatos alkotása a szombathelyi régi temetőről egy életre művészetének hívévé tett.

1999-ben beválasztottak egy kiállító csoportba, amelynek a bajor Kaufbeurenben kellet bemutatnia munkáit. Itt ismerkedtem meg Erwin Birnmeyer festőművész-művészettörténész professzorral és feleségével, Hannelore asszonnyal, akik pártfogásukba vettek. Segítségükkel még több német kiállításom volt, amely anyagi sikert is hozott, ez merőben új volt nekem a hazai viszonyok után.

2000-ben megszületett fiam, Valter, aki sok öröm forrása és egyre inkább képek témája is. 
Mindeközben számos városban (Tata, Budapest, Kanizsa, Pécs stb.) voltak kiállításaim, jó fogadtatással. Több kisebb-nagyobb tárlatot rendeztem Szombathelyen is. Mindinkább arra törekedtem, hogy kompozícióim közelebb kerüljenek a szimbolista művészet régi nagyjainak világához. Így született számos szénrajzom, monotypem, no meg az olajképek sora, köztük "Az öreg kastély éjjel emlékezik", az "Idill", az "Éva", vagy eddigi legnagyobb méretű képem, a "József és tanítványai" is, melynek alakjaival talán Marées és Munch iránti csodálatom egyszerre nyilvánult meg. A művészetről szóló gondolataimat is kezdtem leírogatni, melyből egy csokor az " Életünk" folyóiratban, műveim kíséretében meg is jelent és újra rokon- és ellenszenv-megnyilvánulások sorát váltotta ki.

Mindeközben művészettörténészként is publikálni kezdtem, főleg a sírkő- és bútorművesség területén. A szombathelyi, monarchia kori asztalosmesterekről szóló könyvem 2006 végén jelent meg.

2005-ben sikerült felvennem a kapcsolatot (Pain Lajos és Hitter Ferenc segítségével) Véső Ágoston nagybánya-felsőbányai művésztelepével, ahol kétszer volt eddig módom alkotni. Hatalmas érzés volt az őseim és a magyar festészet szent földjére lépni! Megláthattam a Sztáncsekek egykori kúriáját is Felsőbányán, amelyet ők építettek és 1905-ig birtokoltak.
2007 nyarán azonban nem tudtam Bányára menni, s egy ismeretlen jóakaróm beajánlásának köszönhetően Révay György nagykőrösi művésztelepén, hasonló gondolkozású művészek között találtam magamat. Csodás hely ez, remélem, még visszatérhetek.

Bizonyosan formabontó ez a weblap abból a szempontból is, hogy nem sorolom fel összes kiállításaimat (bevallom, lusta is volnék mindet összegyűjteni), másrészt nem említem díjaimat és kitüntetéseimet - mivel ilyenek nincsenek. Fontosabbnak tartom azt, hogy művészi munkámról és emberségemről tudjanak meg minél többet.

Torjay Valter