Torjay Valter szimbolista festőművész honlapja

Torjay Valter gondolatai

Gondolatok a művészetről 3.

És hányszor vagyok kénytelen kezet fogni Júdással.

Nem kell erőlködni. Van Gogh sem erőlködött, hogy az akadémisták közé bejusson. A jövő dönt.

A nekrológokban gyakran az a legszebb, hogy a legelképzelhetetlenebb tulajdonságokat lehet a megboldogultnak tulajdonítani. Akár pontosan ellentéteseket azzal, amilyen az illető volt. Ez sokszor az élők, az egykori haverok, üzlettársak számára fontos. Minket ui. szeretni kell, hiszen mi egy remek fickó remek barátai voltunk.

Ahhoz, hogy valaki a húszas évei közepén 0–24 óráig csak festő legyen, máris tele díjakkal, elismeréssel, azt hiszem kevés az elszántság, a tehetség, de még az önmenedzselési képesség is. Oda valami más kell: bonyolult kapcsolatláncból álló, szilárd, évtizedek alatt felépített háttér. Ebbe kell bekerülni.

A restaurátoroknak a világon mindent meg kell majd próbálniuk, hogy életben tartsák azokat a technikailag is fércműveket, melyek az elmúlt évszázad folyamán "modern alapművekké" váltak. Azt hiszem, hogy egy Van Eyck emberi és művészi magatartása nem csak a kép, de az alapozás kvalitásaiban is megnyilatkozik.

Az európai kultúra és Amerika között kb. akkora a különbség, mint egy Strauss keringő és egy Sousa induló között: az előbbi művészet, az utóbbi szellemes, profi produkció.

Csakis Európa lehet a világ kulturális fellegvára. Mindent magába szívott az évezredek során, talán kissé túl sokat is. Innen- onnan jöhet még valami, de Európa kulturális válsága a világkultúra válságát jelenti.

Európa kulturális válságának egyik legjobb példája Franciaország. Számomra teljesen múltjából élő országnak tűnik. Divat – és autótervezőik, szegények, kötelezőnek érzik magukra nézve, hogy a modernizmus zászlótartójának csontvázaként mindig valami nyakatekert formával álljanak elő. A filmekben kötelező a szex és valami vulgáris utalás a francia kultúrára. Ez a hanyatlás mindössze egy évszázadot igényelt.

A franciák egyébként képtelenek tudomásul venni, hogy Picasso spanyol volt.

A francia nők között tényleg van egy speciális, valóban izgalmas, főként barna típus, de ennek jelentőségét túlbecsülik. Édesapámmal Párizsban valóban kinyitottuk a szemünket, de egy nap alatt összesen két szép nőt láttunk – az egyik fekete bőrű volt.

Nagy, osztrák művészeti áruház arasznyi vastagságú katalógusát nézegetem: mindenből százféle. Nyomógépek: röpködnek az ezresek – euróban. Ugyanezt szegény megboldogult Nagy Józsi barátom elkészítette egy haverjával néhány ezer forintért, kisipari munkában.
Festőállványok: összesen nincs annyi képem, ahányat bemutatnak, köztük olyan modelleket is, amiket az ember maga is elkészíthet, ha nem lusta. Vannak nekem kisipari állványaim – eddig még minden képet megfestettem rajtuk, nem volt probléma. Kihajtható lábú koffer – állványt is kínálnak: az ár töredékéért megvettem egy elhunyt kollégám házilag készített példányát, amely ugyan toldozott – foldozott, de sohasem hagyott cserben. Ecsetek? Kapok itthon. Festék? Imádkozom, hogy a magyar gyárat éltesse az Isten, mert sok nyugati gyártmány a nyomába sem ér. Felsőbányán román festékeket kaptam, jó nagy tubussal, nagyon jók. Szóval, nyomós ok kell ahhoz, hogy elutazzak Ausztriába.

Egy nyugati művészeti magazinban menő festő: eltorzult, kiélt, vigyorgó arc, kócos haj. Kötényben, melós ruhában épp' két kézre fog egy hatalmas ecsetet, rajta kilónyi festék, annyi, amennyiért én egy hónapig dolgoznék. Lepedőnyi vásznak, rajtuk micisapkás, torz figurák.
Láttam sok mesterművet, melyek annyi festékkel készültek, amennyi munka közben az ő arcára kenődött. Sebaj! Lényeg a geg!

Középkorú, de magát még jól tartó asszony. Világos, lilásrózsaszínre festett haj, ruhái hasonló színűek. Fertelmes. Nem tudom eldönteni, hogy a haját festette-e a ruhákhoz, vagy fordítva? Büszke léptekkel vonul végig a szombathelyi Kőszegi utcán. Teheti, korunk harmóniáját testesíti meg.

A kétkulacsosság egyenes út az érvényesüléshez.

Mindenszentek, mint mindig, gyönyörű Szent Mártonban. Hiába a kövek ledöntése, a növényzet irtása, misztériumának mindez nem képes ártani. Mint Ityko mondta, ez valóban egy "zseniális temető". A temetők sem egyformán tehetségesek.

Ha egy csoportos tárlatra mondjuk két képet lehet beadni, meglepetten tapasztalod majd, hogy a kiállításon egyesektől lesz négy – öt munka is.

A művész kiteszi a szívét az asztalra, a művészettörténész pedig elolvas mindent, amit más művészettörténészek írtak más szívekről, aztán ennek birtokában boncolni kezd, nézi, hogy honnan – hová mennek az erek, a szövetek. A tudomány ennél többre nem képes, ezért látok annyi, a művészetre valójában vak, de okos művészettörténészt. Mintha a szerelmet próbálnák definiálni – az sem megy. Mert a művészet és a szerelem isteni eredetű, míg a tudomány csak emberi. Semmi esélye.

Aki csak pénzért fest, az lehet jó képességű művész, talán élvezheti is az alkotómunkát, de ha magától már nem áll neki dolgozni, akkor azért jó lesz átgondolnia, hogy hová jutott.

Egy néhai emigráns írót azért dicsőítenek, mert amellett, hogy minden délután sétálgatott és kiállításokra járogatott "minden nap dolgozott" – azaz írt. Szerintem ez nem érdem – ez volt a dolga. Hány művész örülne annak, ha ilyen élete lehetne. Ha nem a megélhetésért végzett napi rabszolgamunka őrölné fel alkotó energiáit. Szerencsés ember volt ez az író: azt tehette, amit szeretett és még híres is lett. Happy end!

Reklám a televízióban, utcán, akárhol: valami névtelen iszonyatot érzek. Mindannak a közönségességnek, barbarizmusnak, mohóságnak a sűrítménye, amitől egyre rosszabb a világ. Látom magam előtt a nagy pénzért izzadó, kretén "csattanókat" hajszoló, reklámszakembert és a másodpercnyi szerepért törtető reklámszínészt. Ó Dante, Michelangelo, Debussy! Ti is ebből az emberiségből származtatok?

Nem szabadna mindig kimondanom az igazat. Ezért utálnak annyian – nem szabadna. Arról kellene beszélni, hogy gyerekként sokkal jobban szerettem a mákos bejglit, ma mégis a diósért lelkesedem. Tartok azonban tőle, hogy kis hazánkban ebből is probléma lehet. Valaki biztosan találva érezné magát.

Állandóan azzal jönnek, hogy a művésznek a saját korát kell visszatükröznie. Igen, de melyiket? Itt bújik meg a kisördög. Ugyanis ők ezt úgy értik, hogy a trendekkel változót kell megragadni, holott az emberi életnek vannak örök dolgai, melyek mit sem változtak évezredek folyamán. Na, én ilyen értelemben vagyok a korom festője. Ez a probléma.

Bernáth Aurél. Inkább művészeti gondolkodó, mint festő. Logika, zseniális érzékenység, újszerű meglátások. Márai – szerű, igaz, hasonló rétegből származtak. Bár korának korlátait ő sem tudta mindenben áttörni – pl. nem ismerte fel a praeraffaeliták óriási jelentőségét, de Marées nagyságára ráébredt. Annyira érzékletesen ír róla, hogy az 1960-as évek végén született első és máig egyetlen hazai Marées – kismonográfia szerzője, leánya, Bernáth Mária teljes mondatfordulatokat átvett tőle.

Még valamit Maréesről, mert ez le kell írnom: kolosszus volt, aki az egész utána jövő generációt befolyásolta. És ami a legfontosabb: nélküle Ferenczy Károly szerintem soha nem lehetett volna az, amivé vált. Nem lehet szimbolikus képeinél csupán Puvis de Chavannes hatásával számolni. Maréesra is elmondható, amit Delacroix Tizianoval kapcsolatban állít: "Nincs szüksége az én magasztalásomra. Hatalmas árnyéka."

Egyáltalán, ma a korszerű magatartás alapja a sunyiság – minden más erre épül. Egykor a lovagi, ma a lókötői kódex van érvényben: mégiscsak kell az, hogy az életnek szervező elve legyen.

Nem véletlen az, hogy korunk "hagyománytisztelő" festői Caravaggiohoz fordulnak ihletért. Az ő excentrikus, hatásvadász, gyakran őszintétlen stílusa áll korából legközelebb a modern gondolkodáshoz (Picasso, Dali.). Georges de la Tour szerénységében szerintem sokkal nagyobb volt nála, emberi hitelessége átragyog művein. Ő kevésbé példakép, igaz, nem is ölte meg a cimboráját labdajáték miatt. (Mint Kokoschka: "Gyilkos, az asszonyok reménye." Bravó!)

Az egykori Genesis együttes egyik tagja szerint zenekaruk azért volt olyan jó, mert "nem vették magukat túl komolyan". Genesisék szerint aki magát túl komolyan veszi, nevetségessé válhat. Hát, nem tudom. Így könnyen válhat nevetségessé Beethoven, aki magát annyira komolyan vette, hogy fejedelmeknek nem volt hajlandó előre köszönni, mert magát, mint "agybirtokos"–t többre tartotta a nagybirtokosoknál. Közröhej tárgya lenne Michelangelo, aki büszkeségében gyakran dacolt a pápával is.
Figyeljék csak meg a régi, lehetőleg 1914 előtti fényképeket: még az utolsó útkaparó is kihúzza magát, mert "komolyan veszi magát". Akkoriban sok szónak is más, mára elavult jelentése volt: pl. becsület.

Egykor abból lett legenda, aki erre rászolgált. Ma abból, akinek megengedik.

Nálunk a csodák csak egy helyen történhetnek, mert nem illik máshol: "Neve is van: Budapest." Nem volt ez mindig így, de már nagyon régóta ez a helyzet, s – érdekes módon – azóta itt sok a gond.

Valójában sokszor úgy érzem, hogy minden művem hátoldalára rá kellene írnom, hogy ez Torjay Valter magyar művész alkotása, ahogy Radnóti tette utolsó műveivel. Ha a fajtánk végleg eltűnik, talán szolgálatot tennék vele. (Hozzáteszem: lehet, hogy rosszat.)

A piramisoknál egyszerű arabok üldögélnek, akik szikomorfából kis tevéket faragnak. Ezek százszámra készülnek, de állítólag mind külön egyéniség, eltér a másiktól. Ez a lényeg. Renoir már egy évszázaddal ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy ez az európai művészetből és építészetből egyre jobban hiányzik. Elgépiesedett minden ettől a rohadt gyárcentrikus civilizációtól és most a tök egyforma zenéinkkel, autóinkkal, porcelánjainkkal és ízeinkkel visszamehetünk az arabokhoz tanulni azt, amit a katedrálisok idejében még mi is tudtunk.

A legzseniálisabb szombathelyi falfirka egy panelházon: "Rászoksz a szarra." Ez történik.

Nagy művész – nagy műterem. Kis művész – kis lyuk.

A festőnek idealistának kell lennie. Ha naturalista, akkor is.

Torjay Valter