Torjay Valter szimbolista festőművész honlapja

Torjay Valter gondolatai

Gondolatok a művészetről 2.

Kérem, hagyjanak már békén az impresszionistákkal! Teljesítményük igazán tiszteletreméltó, de korántsem egyedülálló. Még a maga korában sem. Ha akár a finn, akár mondjuk a lengyel, német, angol, vagy magyar művészetet nézzük (az oroszt pl. nem is említve), bármelyik fel tud mutatni olyan eredményeket, melyek a francia törekvéseknek mind minőségben, mind súlyban megfelelnek. Ki meri azt állítani, hogy Monet pl. Mednyánszkynál nagyobb művész lett volna? Minden tiszteletem Maurice Denisé, de a maga szimbolisztikus festészetében több volt ő a lengyel Malczewskinél? Aligha. A müncheni Schuch művészetének erejére is csak a helyszínen döbbenhettem rá, de Leibl sem járt sokkal jobban, sőt Marées sem. Ezeknél nagyobb lett volna Courbet, Renoir, vagy netán Lautrec? Cézanne-t, mint embert imádom, de ezt nem mondhatom el minden képére. Hasonló a helyzet mondjuk Gauguinnel is. Íme, a jól szervezett propaganda eredménye. Rembrandt igazán csodás művész, de Hals, Vermeer, Rubens, Van Dyck, sőt egyes képeken más több kortárs németalföldi is fel tud hágni erre a szintre. És ettől senki nem lesz kevesebb.

Máig nem tudok mit kezdeni Kocsis Zoltán egyik kijelentésével, mikor arról ír, hogy egy bizonyos Debussy zongoramű a Griegre jellemző együgyűséggel indul. Minden tiszteletem Kocsisé a zongoraművészé, de van arról egyáltalán fogalma, hogy az egyszerűség és együgyűség között mi a különbség? S ha mégis igaza volna, hát Istenem, kérlek, add nekem Grieg együgyűségének ezredét! Meg leszek elégedve.

Emlékszem, gyermekkoromban a játék katonáim között volt néhány, amely áttetsző műanyagból készült. Imádtam a fény felé fordítani és nézegetni őket.

Amikor nagypapám (aki mellesleg építőmester volt, de gyerekkoromban, a 60-as években már csak sírköveket készíthetett Sárváron) megfestette télen a szombathelyi Oladi dombot, akkor láttam először, hogy milyen festeni. Kisgyerekként mellette toporogtam a hóban, emlékszem, ahogy a fehéren megjelentek a kékesfekete varjak foltjai, a lilás árnyak, a kékes ég. A fekete mellett piros foltocskákat is feltett, az volt a legszebb. Akkor más szaga volt az olajfestéknek, évtizedekig bennem maradt: lényegében akkor lettem festő. Bár nagypapa ritka jó ember volt, nem tartozott a kifejezetten religiózus lelkek közé: az ájtatosságot meghagyta "Teruskám"– nak, nagymamámnak, akit már nem ismerhettem. De nem sokkal születésem előtt, a drezdai Tamás templomban mégis azért imádkozott, hogy belőlem festő legyen. Sajnos csak halála után teljesült ez a kívánsága. Ma, annyi év művészeti tanulmányaival a hátam mögött már tudom, kevés emberért volt akkora kár, hogy nem lehetett hivatásos művész, mint őérte: legalább egy Csók Istvánt veszítettünk vele.

Nem vagyok profi – hivatásos művész vagyok.

Valóban nagyon kicsike ország lehet a miénk, mert itt minden műfajban csak egy – két névvel lehet találkozni. Ez akkor jutott eszembe, mikor nemzeti ünnepünkön a televíziót nézve egyik adón egy fiatal, de mostanában rendkívül népszerűsített zongoraművészt hallottam Lisztet játszani. Átkapcsoltam egy másik adóra: ugyanaz az előadó, csak zenekarral. Más nem tud zongorázni? Szegény Cziffra Györgynek azért kellett emigrálnia, mert akkor az az egy – két hely foglalt volt, méghozzá olyanok által, akiknek jobb ajánlólevele volt nála. Hány szerencsétlen zongorista esetleg kivételes művészetéről alig marad valami dokumentum. Még szerencse, hogy a képzőművészeti alkotás messze túlélheti a mestert. Mintha egy ismeretlen, holdbéli világból szólna hozzánk Herczeg Ferenc, mikor irodalmi pályakezdéséről írja: ". Nem volt éppen kivételes eset, az ország olyan gazdag, a társadalom olyan jólelkű volt, hogy minden fiatalember, akiben egy szikrányi tehetség vagy csak munkakedv volt, megtalálta a maga kosztadóját." Valóban, hiszen a szegénysorsú Egry Józsefnek Lyka Károly jóvoltából már szinte gyerekként rajza jelent meg a Művészet folyóiratban, míg a hasonló sorsú, nagybányai Maticska Jenőt Iványi Grűnwald támogatta, aki nem tehetett arról, hogy a tüdővész erősebbnek bizonyult.

Egy menő, pesti művész azt nyilatkozta egy interjúban, hogy egy esztéta bíráló megjegyzésére eltüzelte 60 (!) képkeretét. Ezt, saját esztétikai megszállottsága és önfeláldozása jeleként kívánta beállítani. Arról nem szólt a riport, hogy hány művésznek jelentett volna hatalmas segítséget, ha ezekből a "selejt keretekből" csak néhányat megkaphat. Íme Magyarország két arca.

Barbárság és dekadencia: ez a legveszedelmesebb koktél, ami elképzelhető. Ma először jelentkeznek együtt. Ez nagyon veszélyes.

A téma "irodalmiasságát", mint a rossz műalkotás ismérvét, jó lenne végre kb. évszázadnyi idő után sutba dobnunk. Mesterművek légiói viselik magukon ui. e "főbűn" nyomait, a kezdetektől napjainkig.

Aki negyven éves koráig nem válik sikeressé, nyugodtan mondjon le róla. Míg ő hisz és dolgozik, addig mások sikeresek lesznek. Nincs más hátra, mint a munkában keresni a jutalmat – de ezt már más is megírta.

Soha ne bízd a kiállításod megnyitóját olyan emberre, aki megrészegül a saját hangjától és képtelen abbahagyni. Ugyanígy tartózkodj a sótlan szobatudóstól is, aki azt hiszi, hogy akadémiai székfoglalót tart. Mindkét típus képes a legjobb tárlatot is elrontani. Az utóbbi esetleg szakmai megnyitó esetében hasznos lehet, de ilyen végtelenül ritkán adódik.

Lehetőleg kerülni kell a kollektív kiállítást, mert itt nem a legjobb, hanem a legharsogóbb művészek szoktak sikert aratni, ha ilyen vagy, akkor persze nem szóltam.

Ha két festő találkozik, akkor az egyik azonnal belekezd saját zsenialitásának és anyagi sikereinek ecsetelésébe, ahelyett, hogy pl. azt kérdezné: "Szerinted miből lehetne legjobban kikeverni a papsajtvirág rózsaszínjét?"

Ha művészetre oktatsz valakit, állandóan dicsérj és tedd félre a durcát, ha néha nem jön órára. Látni tanítsd, technikára csak másodsorban: megjön az, ha tudja, hogy mit akar. Legyen minél önállóbb. (A legtöbb tanár ott hibázza el, hogy minduntalan belerajzol a munkákba és ezzel nemcsak meghamisítja azt, de tanítványa önbizalmát is megnyirbálja.) Én ezzel a technikával rengeteg embert jutattam el a sikeres felvételiig, kiskamasztól a harmincévesig. Csak rajta múlik, hogy hová jut el. Aki tehetséges, az akar és csinálja, nem feltétlenül az "ügyeskezű" – ből lesz a művész: Cézanne pl. "botkezű" zseni volt.

Az, hogy melyek lesznek "főműveink", nem feltétlenül esik egybe a mi előzetes elképzeléseinkkel. Inkább a véletlen és un. "mérvadó" személyiségek ízlése fogja meghatározni azt – ha egyáltalán valaha figyelemre méltatnak minket.

Sötét a középkor? Akkor korunk milyen?

Nem tehetek róla, nem szeretek kiállítás megnyitókra járni: vagy a "mély entellektüelek", vagy a gagyi újgazdagok. És mindenki a "fontos" embereknek udvarol, zabál, vedel, a másikra rosszízű pletykákat suttog, vagy menekül előled, hogy köszönni se´ kelljen. Soha nem éreztem magam olyan reménytelenül magányosnak, mint ezeken a helyeken.

Egykor a művészeket gyakran tehetségük, s a közönség tetszése emelte piedesztálra: ez egészséges volt. Gyenge művész még a 19. században sem juthatott egykönnyen igazán magasra. A helyzet a 20. században változott meg, szinte észrevétlenül. Ekkor a hatalommá növekedett média az őt eltartó hatalmi körök elvárásainak megfelelő "csinált nagyságokat" kezdett ráerőltetni az emberekre, olyanokat, akiknek feladata a tömeg tudatának formálása volt. Ma ezt a technikát már a legapróbb hatalmi szövetkezet is tökéletesen kezeli, hiszen a jutalmak, díjak mindig a megfelelő zsebbe vándorolnak, az elvárásoknak és persze a kapcsolati tőkének köszönhetően. Minden a családban marad. A képzőművészetben is így van ez: tehetség kizárólag a helyezkedéshez kell, hiszen a megfelelő körbe kerülve úgyis "nagyok" leszünk. Egy volt, hirtelen felfutott tanítványom is elénekelhetné az Európa Kiadó régi szövegét: ".én örülök neki, hogy itt lehetek, mert itt tervezik az isteneket." Érdemes-e ezek után a művésznek tisztának maradnia? Amennyiben sztár akar lenni, úgy semmiképp', de ha saját útját akarja járni és olyan lelki erőfeszítés rekorderének kívánja magát érezni, ami felér egy olimpiai arannyal, akkor feltétlenül. A legtöbb kollégának pont az a tragédiája, hogy valahol megreked félúton. Eladja magát, de mégsem igazán sikeres.

Egyetlen kulcsszemélyiség ellenszenve (újságíró is lehet) elég ahhoz, hogy kiiktassanak akár egy egész megye kulturális életéből.

A művészet komolyságát manapság divat megkérdőjelezni. Szerintem lehet a művészet vidám, de komolytalan nem. Őseink tudták ezt a szabályt.

Hiába vagy akármilyen jó művész manapság, nem viszed semmire, ha nem fűződik hozzád érdek. Tegyél róla, hogy fűződjön!

A művésznek nem az a fő dolga, hogy gúnyolódjon, mindenben csak a visszás helyzetet lássa és fejezze ki. A mai elidegenedésre és groteszkre épülő, cinikus alkotásoknak ez a legnagyobb vétke. Mert a művészetnek évezredek óta – az igazi művészetnek – fő feladata volt, hogy felmutassa azokat a fontos és örök értékeket, melyek nélkül az emberhez méltó élet el nem képzelhető. Ezek egyben mindig kritikát is jelentettek a fennálló, mindenkori embertelenséggel szemben. Így a művész betöltötte ősi, varázslói – gyógyítói feladatát, mert megmutatta a kivezető utat. A mai művészetből ez többségében hiányzik, következésképp' nem művészet, legalábbis az én kritériumaim szerint nem.

Koncert, ha jól emlékszem Londonban. Játszik az egyik legelitebb német zenekar egy menő, japán karmester közreműködésével. Most pedig keresztmetszet következik XY., díjakkal teletűzdelt, 1961-ben született, Európában (persze, nem Oroszországban) élő, koreai zeneszerzőnő még el sem készült "Alice csodaországban" c. operájából, énekel menő német szoprán. Előtte ugyanez a csapat a "Bűvös vadász" nyitányát adta elő, remekül. Gondolván, hogy majd így jobban adja ki magát a haveri modern mű, a népszerűsítő művészettörténeti könyvekhez hasonlóan, ahol Bruegel után mindjárt Picasso következik – mellesleg a számítógépem csak az utóbbi név írását ismeri – itt is összekeverték a modernet a klasszikussal. A produkció végén felhangzó sznob ünneplés sajnos nem győzött meg, mert dacára a jó éneknek és zenekari munkának a mű többségében élvezhetetlen volt. De ez, tudom, lényegtelen.

Torjay Valter