Torjay Valter szimbolista festőművész honlapja

Torjay Valter gondolatai

Gondolatok a művészetről 1.

A mai művészeti felsőoktatás semmiben nem különb a régi akadémiáknál: ugyanúgy elnyomja az egyéniséget és eltorzítja a divatos trendek irányába, mint elődei, azzal a különbséggel, hogy még a hagyományos értelemben vett tisztességes szakmai alapokat sem hajlandó megadni, nem is képes rá. Aki pedig gyanús érdeklődést mutat a hagyományosabb jellegű művészet iránt örülhet, ha ki nem rúgják, fényes jövőt aligha várhat.

Habár Sar Péladan meglehetősen zavaros fejű ember volt, egy mondásával fején találta a szöget: "Művész, te apostol vagy! A művészet nagy misztérium." De ez csak akkor lehet
igaz, ha megalkuvás nélkül, szívünk mélyéből dolgozunk, s akár az ismeretlenséget, félreállítottságot is vállaljuk elveinkért. A szabadságnak ma nagyobb ára van, mint eddig bármikor.

A művészeti életben zömében két módon lehet anyagilag érvényesülni. Az egyik lehetőség a központi kultúrpolitikának való feltétel nélküli megfelelés, a nemzetközileg elvárt
"stílusáramlatok" lihegő követése, politikai helyezkedés, egyszóval a központi pénzeszsák körültáncolása. A másik a virágzó giccsipar, mely fizikailag jelentősebb munkát követel és kevesebb társadalmi megbecsüléssel jár, pénzügyileg viszont nagyon jövedelmező vállalkozás lehet: elképesztően képzetlen és tehetségtelen emberek tesznek szert mesés jövedelmekre puszta ügyeskedéssel, s veszik el igazi művészek kenyerét. A két véglet között – ahol pedig a legtöbb komoly művész található – a legnehezebb a létezés. Az "elefántcsonttorony" művészei természetesen mélyen lenézik a giccsőröket – pedig erre semmi okuk, hiszen alig különböznek tőlük. . .

Az igazi művészet nem pusztán tükröt tart az emberiség elé, de lelkileg gazdagítja, öntudatot, hitet, érzékenységet ad neki. Ezért tesznek ma meg egyes hatalmasságok mindent, hogy a megélhető, hagyományos gyökerű művészetet végleg kiiktassák az emberiség látóköréből: megbízhatatlan, nem kellően irányítható fogyasztó az, akinek igazi érzelmei, öntudata, belső világa van, tehát saját véleménye a világról. Őket hivatottak félrevezetni a sztárok, média által kreált hamis nagyságukkal, legendájukkal. Azonban ahhoz már túl kevés az idő, hogy győzelmük teljes lehessen.

Sem a helyi kultúrpolitika, sem az országos nem kutatja a hazánkban kallódó jeles művészeket, pedig sok igazi érték akad, amely nem tudja kellően menedzselni magát. Tóth Menyhért felfedezése is csak kései véletlen volt. A tehetség amúgy lehet bármily erős, ritkán elegendő az üdvösséghez. Egy olyan országban, ahol az állami támogatás javarészt mindig ugyanazon zsebekbe vándorol, a rendkívül fontos magán mecenatúra pedig vagy hasonló húrokat penget, vagy alig létezik, a tehetséges művész előtt a giccsbe merülés, a lemondás, vagy öngyilkosság, legjobb esetben a külföldön való érvényesülés kétes lehetőségei állnak. Az igazat megvallva az élelmesebb művészek többsége ötször annyit helyezkedik, rohangál protekció, megrendelés után, mint amennyit alkot, s azt is sokszor mennyire felületesen.

Otto Modersohn, a sokáig elhanyagolt nagy német művész legszebb mondásai : "Az lesz a nagyobb festő, akié a nagyobb, a szabadabb érzés ( . ) az vele születik az igazi művésszel. ( . ) A természet az igazi meseország. Az utak, amelyek túlhaladnak rajta sehová sem vezetnek."

Delacroix életében egyetlen díjat sem kapott: remélem, én is megúszom!

A legtöbb művész a kenyérharcban észre sem veszi, ahogy közönséges, ügyeskedő iparossá süllyed – pedig amikor elindult a pályán egészen másként képzelte. Aki elég értelmes ahhoz, hogy észrevegye saját züllését, annak a legnagyobb a szenvedése. Ez úgy kompenzál, hogy a művészethez hűbb, szegényebb, de tehetségesebb pályatársai előtt anyagi sikereit és társadalmi befolyását fitogtatja. Lehetőleg filozófiát is kreál ócska magatartásához, a kulturális hatalom talpát nyaló alkotásaihoz. Ezért van tele manapság "filozófusokkal" a művészeti élet. Egy alkoholizmusba menekülő művész még mindig rokonszenvesebb ezeknél.

Nem tudom, hogy külföldön hasonlóan van-e, de ha itthon egy városba beállítasz és a legjobb helyi művészeket keresed, akkor soha ne a "legnevesebb", többszörösen kitüntetett, lovagrenddel ellátott, politikusok által dédelgetett, médiában állandóan szerepeltetett, vevők által körüludvarolt, jómódú, sima modorú alakokat keresd, hanem egy mogorva fickót a hátsó udvarban. Külön előny, ha a helyi sajtó, képtár, stb. illetékesei fanyalogni kezdenek a nevét hallva. Feltehető, hogy a recept országos szinten is beválik.

A 60-as évek "nagy generációjának" egy ismert, agyonsztárolt tagja a fülem hallatára mindenkit túlbömbölve nevezte ki Ferenczy Károlyt a legnagyobb magyar festőnek. A "holdudvar" helyeselt: nem tehetünk róla, hogy barátunk művészettörténeti fogalmai ennyire hiányosak. Az ilyenek úgy gondolják, hogy a vitát hangerővel kell megnyerni – Ferenczy undorodott volna mindettől leginkább.

Nagyobb festő lett volna Szőnyi, mint Patkó, vagy Aba-Novák? Fenéket, csak felfújják!

Renoir sok bölcs gondolata közül a legnehezebben követhető: "A művész keveset egyék, és mondjon le mindenről, ami másoknak fontos."

Sokan azt mondják, hogy az igazi tehetség feltétlenül érvényesül. Ez az egyik legnagyobb hazugság, amit életemben hallottam: mintha minden tehetség egyformán strapabíró lenne! Talán azért idézgetik nálunk oly szívesen ezt a kitételt, mivel itt különösen sokan nem kapják meg a legalapvetőbb esélyt sem a kibontakozásra. Annyi nagyszerű embert látok vegetálni magam körül. Akit a pesti képzőre, iparra nem vesznek fel, azt Bécsben, Grazban gyakran tárt karokkal fogadják – pedig ott idegen! De nem mindenki tud oda kijutni!

Tipikus, hogy sokan csak azokat tekintik művésznek, akiket "átdaráltak" az akadémián és "papírjuk van". Istenem: Van Gogh, Cézanne, Rodin, Gauguin, Csontváry, Gulácsy, vagy a kis Maticska Jenő.

Nem kell képeink forgalmi értékét túlbecsülni – de meg kell kérni az árát. A túlságos olcsóság nem tesz kelendővé, többet árt, mint használ.

Oscar Wilde szerint aki meg akarja fejteni a szimbólumot, az ezt a saját veszedelmére teszi – hát ebben van valami!

Lehet, hogy már nem áll sokáig a világ, és az Antikrisztus már itt settenkedik a kertek alatt, de akkor se fess plextollal, mert vacak!

Szomorúan tapasztaltam, hogy a nálam több mint évtizeddel fiatalabb művészkék mennyire gyávák, s nem merik kimondani a véleményüket. Persze mindezt a helyezkedésért és az eladásért. Ha így kezdik, mivé fognak kopni mondjuk két évtized alatt? Kishivatalnok lélekkel alkotni: ez az érintetlen utcalány esete.

Egy segítő, hívő, áldozatkész házastárs szárnyakat adhat a művésznek, az ellenkezője viszont elpusztíthatja. Sok sikeres művész társának köszönheti érvényesülését, annak felismerése azonban mindennél borzalmasabb csapás, ha ráébredünk, hogy a hozzánk legközelebb állónak sem igazán fontos, amiért küszködünk.

Az érettség bizonyos fokát jelenti az, ha rájövünk, hogy sokkal többet ér a vad és szenvedélyes művészeti vitáknál egy jó pohár bor, egy kis sajttal, meg friss, ropogós kenyérrel. Ez szép emlék marad, sőt a képalkotó fantáziát is serkentheti, míg az előbbi eredménye rendszerint bosszúság és rossz szájíz.

A művészetben az elmélet keveset ér: a fehér vászon előtt erről bárki hamar meggyőződhet.

Vigyáznia kell a művésznek arra, hogy ne csapolja le túlzottan alkotó energiáit a kompozícióhoz készülő tanulmányokban, vázlatokban. A képre így esetleg már nem marad kellő inspirációja, lendülete. Ferenczy Károly, de Marées is gyakran lett ennek áldozata.

A művész – ha teheti – világosítsa fel a vevőt a képpel való helyes bánásmódról. Így több az esélye annak, hogy művei valóban túléljék őt.

Ha kisebb településekre kapunk kiállítási meghívást, feltétlenül fogadjuk el! Sokkal nagyobb megbecsülésben lesz részünk, mint a nagyobb, elegánsabb helyeken, ahol gyakran éreztetik, hogy szinte kegy számunkra a bemutatkozás. Arról pedig beszélni sem érdemes, hogy milyen fontos olyan helyre vinni a művészetet, ahol ebben igazán hiány van. Én a legnagyobb megbecsülést Jánosházán kaptam.

A művész vegye magát körül szép tárgyakkal: a többségük bizonyosan nem lesz újabb a 20. század első harmadánál.

Igaz Gauguin mondása: a szegénységben az a legborzasztóbb, hogy akadályozza a művészi munkát.

Csak annak a művésznek lehet egészséges alkotókedve, aki rendszeresen dolgozhat. Aki állandóan kihagyásokkal kénytelen küzdeni, az szenved a munka hiányától, ám mikor végre alkothatna, furcsa fásultság vesz erőt rajta. Ez megbénítja a kezét, legyőzéséhez legalább napok kellenek. Minél többször kénytelen ezt eljátszani, annál jobban kimerül az idegrendszere, végül ennek szörnyű következményei is lehetnek. Ha végre ecsetet vehet a kezébe, azért remeg, hogy mikor teheti legközelebb? Hány ilyen mártírja lehet ma nálunk a művészetnek, aki a kenyérkereset miatt állandó alkotáshiányban szenved, és keserűen olvassa a művészeti fórumokban mindig ugyanannak a pár szerencsésnek a nevét, akik esetleg még tehetségtelenebbek is nála, de minden köhintésük elragadtatott cikkek sorát váltja ki?

A bennfentesnek elegendő, ha pár évente produkál valamit: sokkal nagyobb gaudiumban lesz része, mint annak a "körön kívüli" alkotónak, aki rendszeresen dolgozik.

A lényeg: ki fia vagy, ki volt a mestered, divatosat és divatosan festesz–e, vannak–e díjaid?

Egy magát jelentős gyűjtőnek tartó szombathelyinek Gulácsy egyik kevéssé ismert művét mutattam. Hozsannázott, hogy milyen szép. Megkérdeztem:
– Ha én festettem volna, megvenné?
– Nem.
Hát így vagyunk mindennel. Kedves Gyűjtő! Ön, meg a magához hasonlók nem anyagi lehetőségeik miatt nem érnek fel az Andrássy Gyula, Nemes Marcell, vagy Rippl–Rónai Ödön – féle gyűjtőkhöz, hanem azért, mert a műveltségnek és az intellektusnak alapvetően híjával vannak. Önöknek nincs önálló véleményük, csak a tekintély elvét fogadják el, műalkotást pedig – még ha nem is vallják be maguknak – befektetésként vásárolnak. Önök, s jóval tehetősebb, hasonlóan gondolkodó társaik azok, akiket egykor becsmérlően kispolgárnak neveztek, s szerintem – Renoir véleményét osztva – jobban tennék, ha falaikra részvényeket aggatnának, és nem festményeket.

Ma a művésznek elsőrendűen fontos eldönteni, hogy mit részesít előnyben: az alkotás örömét-e, avagy a sikerrel járó kellemességeket? Ez azért fontos kérdés, mivel az egész jövendő élete ezen fordul meg.

Az igazi művész tenyérnyi felületen is képes kifejezni magát.

Torjay Valter